Végre előre indulnak a dolgok. Sőt olyan sebességgel, hogy érdemes a naptáradat mindig kéznél tartanod, hogy rendesen be tudd táblázni a sok érkező kérést, programot, feladatot. Hagyj időt azért magadra is!
Ránézek az órára és 11:10-et mutat. Szeretem, amikor elcsípem a 11:11-et. Számomra ez egy megerősítés, visszajelzés, azt jelenti, hogy összhangban vagyok az Univerzummal, a Forrásommal, ott vagyok, ahol lennem kell. Ma arra gondoltam, hogy kivárom, hogy váltson az óra és meglegyen a 11:11 élményem. Amíg vártam, azon tűnődtem, hogy
Tegnap elkirándultunk egy hegytetőre. Én cipeltem a termetes hátsómat és egy kb. 5 kg-s hátizsákot. Ne kérdezzétek mitől volt olyan nehéz, magam sem tudom. Többször felajánlották a fiúk, hogy viszik a hátizsákom. Én nem adtam. Nem, nem azért, mert túl gőgös lettem volna, vagy
Ez az időszak olyan, mint egy hangerősítő. Felhangosítja a legalapvetőbb, zsigeri félelmeinket, elakadásainkat. Direkt nem úgy fogalmazok, hogy nagyító, mert nem nagyítja fel, de nagyon is észrevehetővé, kézzelfoghatóvá válnak számunkra a mélyben meghúzódó karakterisztikus beakadások. Az egó számára ez elég kemény helyzetet hozhat létre, mert
Juhhú! Feldobottság, öröm, izgatottság, lendület…
Több angolnyelvű csoportban is beszélgetek a spiritualitásról, önismeretről és nemrég felkértek Amerikából, hogy vegyek részt egy rádióinterjúban
