Ránézek az órára és 11:10-et mutat. Szeretem, amikor elcsípem a 11:11-et. Számomra ez egy megerősítés, visszajelzés, azt jelenti, hogy összhangban vagyok az Univerzummal, a Forrásommal, ott vagyok, ahol lennem kell. Ma arra gondoltam, hogy kivárom, hogy váltson az óra és meglegyen a 11:11 élményem. Amíg vártam, azon tűnődtem, hogy
miért nem vagyunk ennyire türelmesek az életünk más területén is, amikor várunk arra, hogy valami megtörténjen, megvalósuljon.
Mindig a bizalom hiánya, a kételkedés az, ami visszatart minket attól, hogy meg tudjon történni, amire vágyunk, illetve hamarabb érkezhessen hozzánk. (Most nem térek ki arra, hogy miért igaz ugyanakkor az is, hogy minden a megfelelő időben érkezik és az is, hogy nincs idő.)
Amíg vártam, hogy váltson az óra, TUDTAM, hogy váltani fog. TUDTAM, hogy megtörténik és elérkezik a pillanat. Nem volt bennem szemernyi kétség sem, így aztán nem volt bennem türelmetlenség sem. Nem volt bennem extra bizalom sem. Egyszerűen olyan bizonyossággal ültem ott, amit még csak megnevezni sem kell. Számomra itt mutatkozik meg a hit és a tudás közötti különbség. Amíg hiszek, addig ott lebeg a háttérben a kétely lehetősége, és az a meg nem fogalmazott gondolat, hogy rajtam kívül álló körülményektől/személyektől függ az, hogy megvalósul-e, amit szeretnék. Amikor tudok, akkor az olyan, mint egy célja felé, egyenes úton suhanó vonat. Nincs kétely, nincs kanyar, nincsenek kérdések, még válaszok sincsenek. Haladás van és megérkezés. Egyértelmű, egybevágó, harmónikus.
Persze nem vonatok vagyunk. Emberként pont a kanyarokban találunk váratlan ajándékokra és növekedési lehetőségekre. A girbegurba út, amit bejárunk pont annyira egyértelmű, egybevágó és harmónikus, mint a teljesen egyenes. Csak ehhez egy nagyobb képben kell rálássunk magunkra és az életünkre.
A 11:10 és 11:11 között eltelt idő minősége az élet. Létrejött egy vágy, ezzel egyidőben létrejött a megvalósulása is. Már megtörtént. Ezért adott hozzá az út is. A vágy és a megvalósulás közötti idő minősége az, ami meghatározza, hogy milyen hamar érünk oda. Gyorsvonattal megyünk vagy szekérrel? Ezt pedig az dönti el, hogyan érezzük magunkat ebben az egy percben, ebben az életben. Türelmesen, tudva, hogy mindenképp odaérünk vagy kételyekkel teli? Ez a döntés a szabad akaratunk. Amikor tudom, hogy megtörténik, nem csak türelmes vagyok, hanem nyitott is. Ezért az odavezető út sokkal nyilvánvalóbban mutatkozik meg a számomra; a megvalósításhoz szükséges teendőket könnyen észreveszem és késedelem nélkül megcselekszem. Ekkor könnyű a cselekvés, amikor inspirációból születik és nem vérverejtékből. Összhangban vagyok. A 11:10 és 11:11 közötti életem teremti az összes további percet.
Tara
2018.11.22.
--
Facebook csoportunk: Gyakorlat teszi a Mestert - önismeret és spiritualitás a mindennapokban
