Jozefina az űrhajó vezetőülésében ült, kilövés előtt a startra várva. Hosszú, szőkésbarna haját most egy egyszerű hajgumival fogta össze a sisak alatt – pedig kibontva szerette hordani, mert akkor bele tudott kapni a szél. Szerette a szelet. Az összefogott haj azt jelentette most, hogy a figyelmét a küldetésre kell irányítania. Egy egész bolygónyi szem szegeződött rá.
Amíg várakozott, izgalmát csökkentendő, próbálta elterelni a gondolatait az előtte álló feladatról és felidézte emlékeit, hogyan is került végül ebbe a székbe.
Már fiatalkorában is kalandvágyó volt, szerette felfedezni a világot maga körül. Több mindenben volt tehetséges, mert magas intelligenciája korán megmutatkozott és szerette is csillogtatni azt a családja és ismerősei körében. Jóleső érzéssel töltötte el, ahogy mindenki ámult képességein, dícsérték okosságát, tehetségét. Mindig gyorsan tanult és idővel ezt a tulajdonságát arra használta, hogy újabb és újabb területeket hódítson meg a maga számára és minél több területről gyűjtse be az elismeréseket. Függővé vált a dícsérő szavaktól és ez ösztönözte arra, hogy mindig újabb kihívások elé állítsa magát. Most pedig itt ül ebben a pilótaülésben, egyedül, új világok felfedezésének reményében.
Egy félreeső, Delara nevű kisbolygón élt a Bian rendszerben. Viszonylag kevesen éltek itt, az egész bolygó lakossága 2,5 millió lélekből állt. Delara népessége érzékenyen kapcsolódott a bolygóhoz magához. Amikor a népesség nagy többsége feszült volt, a bolygón az időjárási körülmények zorddá váltak. Amikor a többség felszabadultabb volt, az időjárás kellemesre fordult. Az itt élők tudtak erről a szimbiózisról, ám még így is nehezükre esett az egyensúlyi állapot fenntartása. Ezért sokszor szélsőséges időjárás járta át a kisbolygót.
A lakosság nagy érdeklődéssel fordult a környező csillagrendszer felé, így régi vágyuk volt, hogy felderítőket küldjenek ki az űrbe. Hosszas munkával, sok ellentmondással és vitával övezve (ami persze borzolta az időjárásukat) végül megalkottak egy olyan hajtóművet, ami korlátlan energiával tudja ellátni az űrhajókat, hogy bármekkora távolságot meg tudjanak tenni és a visszatéréshez szükséges energia miatt se kelljen aggódni.
Ezen a napon a bolygó lakossága szinte egy emberként szegezte tekintetét Jozefinára, az első felderítőre, aki ezzel az új meghajtású űrjárművel indul útnak. A bolygó időjárása feszültséget hordozott, mint a nyári viharok előtti vibrálás.
Jozefina szíve a torkában dobogott. Úgy érezte most jött el az a pillanat, amikor egy egész bolygó dícséretét zsebelheti be. Nem hiába dolgozott ennyit. Szinte látta maga előtt, ahogy az elismerés rezgései körbehullámoznak a bolygón és az összes fa egyszerre borul virágba, szikrázó napsütés melegíti át a földeket és óceánokat. Mindent előre elterveztek, mindennek pontosan úgy kellett történnie, ahogy azt kitalálták. Ám a start mégsem tudott időben megtörténni. Talán a tömegek feszült figyelme hatott az elektronikára is, különböző helyekről kezdtek befutni a hibajelzések. Maga az űrhajó is jelzett, hogy a korábban ezerszer tesztelt belső zárfalak nem megfelelően záródnak. Érkeztek jelentések a kilövőállásról és az irányítóközpontból is. Mindettől a várakozás izgalma ideges feszültségbe fordult át. Jozefina is türelmetlen volt, dicsőítő lendülettel indult volna a végtelenségbe, ehelyett tucatproblémák megoldásán kellett most törnie a fejét. Mindenki zsizsgett, mint egy megbolydult hangyafarm. Egy egész bolygó egyesült törekvése fordult át egyesült feszültségbe, és a bolygón beindult egy villámvihar. Jozefina tisztában volt vele, hogy ha ez így folytatódik, pusztító erejű hurrikánok is kialakulhatnak igen gyorsan, ám képtelen volt leállítani a saját belső vívódásait, aggodalmait és dühét. Hibáztatni kezdte és magában lehülyézte a tervezőket, az építőket, a kilövést közvetítő médiát és persze önmagát. Mert önmaga iránt sokkal erősebb elvárásai voltak. Úgy érezte, aki olyan okos és intelligens, mint ő, legalább neki tudnia kéne uralnia ezt a feszültséget – de persze nem csak ő volt hatással a bolygóra, a bolygó is hatással volt őrá. Úgy érezte hirtelen egy olyan érzelmi spirálban találja magát, amiben nem talál kapaszkodót és mindeközben tele volt félelemmel az elhatalmasodó erős időjárásváltozás miatt is.
Ahogy szinte egy emberként volt jelen az aggodalom, a csalódottság és félelem a teljes lakosságban, a bolygó reagálása hatványozottan jelentkezett. A tömeg megfeledkezett a kilövésről és immár az időjárási jelenségek elől kezdett rohanvást menedéket keresni, mert a villámvihart tetézte a hirtelen lecsapó jégeső és erős földrengés. A közös térben jelenlévő, felfokozott érzelmek megrázták a bolygót. Az embereken eluralkodott a pánik. Jozefina tudta, hogy a tömegre nem tud hatással lenni, így kínjában magát próbálta visszarángatni egy nyugalmi helyzetbe, de túl erős volt az ellenpont. Érezte, hogy nincs menekvés, nem tud mit tenni. Még mindig akarattal próbált úrrá lenni a belső és külső káoszon, de közben a dühe és csalódottsága nem csökkent. Érezte, hogy nem megy, de nem adta fel, mert a tét növekedett. A gőgös elvárásoktól indulva, a hibák miatti dühön át, a bolygó és a lakosság pánik állapotában vergődve végül érezte, hogy tényleg nincs menekvés. Az egyetlen dolog, amit tehet, hogy feladja a küzdelmet és megnézi egy vesztett helyzetből hogyan lehet majd továbblépni. Ezzel átengedte magát az összes jelenlévő érzelmének és sírni kezdett.
A sírás hozott némi megkönnyebbülést a számára és ebben a pillanatnyi elengedésben felismerte a tényt, hogy rövid idővel ezelőtt még ő és az űrhajó volt a bolygó fókuszának közepében, így az érzelmei nagyobb hatással lehetnek a környezetére. Ezért újra megpróbált visszatalálni a saját középpontjához, igyekezett lassítani a légzését, egyre mélyebb levegőket véve. Minden idegszálával arra összpontosított, hogy a levegővétele nyugodt és egyenletes legyen. Még az irányítóközponttal való rádiós kapcsolatot is megszakította. Az alatta elterülő világ zaja és pánikja tompulni kezdett a számára. Csukott szeme mögött elképzelte a bolygót, amint az tavaszi pompába borul, a virágok kibomlanak, szinte érezte az eső utáni napsugarak melegét a bőrén. Ekkor az űrhajó hirtelen megrántódott, belepréselte Jozefinát az ülésébe és nagy lendülettel kiszáguldott az űrbe.
Mikor magához tért a hirtelen rándításból, a műszerfali kijelzőkön látta, hogy már fényévekre távolodott a bolygótól. Ezután egy furcsa, mély nyugalom és könnyedség érzés telepedett rá. Úgy érezte, mintha mázsás súlyokat vettek volna le a válláról, amiről nem is tudott, hogy cipelt volna.
Az elméjében megjelent a bolygó képe és érezte az erőteljes kapcsolatot önmaga és az otthona között. Mintha a bolygó maga üzent volna neki. A feszültség, az akarat szinte szétszakította az égitestet a lábuk alatt, a túlzott törekvések és elvárások ereje majdnem a vesztüket okozta.
A kapott képben látta, hogy a ráirányult fókusz valóban felerősítette a kapcsolódását a bolygóval és az erős érzelmi váltás gyakorlatilag berobbantotta az űrhajó indítórendszereit és egy hatalmas energiatöbbletet küldött ezzel a bolygó felé is. Ez pedig azonnal kiegyenlítette a kialakult feszültségeket, a viharok, földrengések másodpercek alatt eloszlottak. Az emberek az erős érzelmi kisülés hatására elcsendesedtek és kíváncsian csodálkoztak rá a hirtelen változásra. A köztük és a bolygó közötti szimbiózis megújult, stabilabbá vált. Az időjárás tavaszira váltott, a madarak csicseregtek, a talaj illatozott, lágy szellő hordozta magával a nap melegét.
A bolygó visszasugározta az űrhajóban távolodó Jozefina számára ezt a megújult és békés állapotot.
Ő pedig érezte, hogy mindig is erre a belső békére vágyott, de azt hitte ezt a folyamatos elismeréseken keresztül kaphatja meg. Most érezte át igazán, hogy mennyivel teljesebb, tágabb és szabadabb a világ, mennyivel több rejlik őbenne is.
A bolygó megüzente számára, hogy valójában ezzel a tettével teljesítette be élete küldetését.
Jozefina elmosolyodott és átengedve magát a kalandvágyának, megerősödött belső nyugalommal nézett rá az őt körülvevő univerzumra.
—
Írta: Tamás Krisztina Tara
2018.05.06.
